Harcolnunk kell a békéért!

"Harcolnunk, küzdenünk kell a békéért!"

Milyen non-sense ez a kijelentés, nem?
Pedig számos politikai műsorban elhangzik, kiváltképp akkor amikor a világban kialakult háborús övezetekről és konfliktusokról beszélnek. "A konfliktust meg kell oldani" - mondják.

Ma kíváncsiságból megkerestem, hogy mégis mi az ENSZ feladata, idézem:
"Az Egyesült Nemzetek Szervezete, röviden ENSZ ( angol rövidítése UN(O)) nemzetközi szervezet, amely az államok közti együttműködést hivatott elősegíteni a nemzetközi jog és biztonság, a gazdasági fejlődés, a szociális ügyek és az emberi jogok terén, valamint a világbéke elérésében."

Ezek után rákerestem képekre és mit látok?
Felfegyverzett ENSZ katonákat, harckocsikkal. Valószínűleg egy fanyar vigyorgás varázsolódott az arcomra, annyira groteszk ez az egész. Világbékét akarunk, és azt gondoljuk, hogy ez majd fegyverekkel sikerülni fog. Ahogy Eckhart Tolle mondaná: "A forma szintjén nem teremthetünk békét, mert folyamatosan bekúszik az egonk, aki azt mondja: 'Félek, meg kell védenem magam a szenvedéstől, kell, muszáj a béke, bármi áron' A valódi béke jelensége az ego számára ismeretlen."

Elmesélek egy nagyon tanulságos történet két szomszédról. A nevük legyen Jack és John.

Egy szép tavaszi napon indult a sztori, minden rendben ment a békés kisvárosban. Jack és John közvetlenül egymás melletti házban laktak, és mivel szomszédok voltak, nagyszerűen ráláttak arra, hogy a másik család mit csinál épp. Egyszer csak Jack észrevette, hogy John egy bicskát vesz ki a zsebéből amint kiszáll a kocsijából. Jack meglepődött ezen és kérdéseket kezdett feltenni magának: "Minek ennek a szomszédnak bicska? Lehet, hogy valamire készül? Hmm... nem árt bebiztosítanom magam." Jack erre bement a városba, vett egy baseball ütőt, és amikor hazaért megvárta, hogy John látótávolságba kerüljön, csak hogy lássa, neki is van védelmi eszköze, sőt, nagyobb és talán hatékonyabb is mint a bicska.

Amikor John észrevette Jack kezében a baseball ütőt, hirtelen nem tudta mire gondoljon - mert se labdát, se kesztyűt nem látott Jacknél. Az ő agya is elkezdett járni: "Mit akar ez a Jack azzal a hatalmas baseball ütővel? Ennek már a fele sem tréfa." Bement hát John a városba és egy sörétes puskával tért haza. A két szomszéd pont összefutott egymással a kocsibeállónál, és egyre ellenségesebben néztek egymásra. Ráadásul John azzal a hatalmas puskával a vállán igen ijesztően festett.

Jacket ezek után elborították az érzelmek. Egyre erősödő aggodalom, sőt félelem járta át, és még jobban bepörgette magát: "Mi van ha ez az őrült betör hozzám éjszaka és lepuffant? Nem jó ez így, nem jó ez így, tennem kell valamit!" Nos... Jack annyira felzaklatta magát, hogy eldöntötte pontot tesz az -egyelőre még csak az elméjében halmozódó- ügy végére: még az éj leple alatt lelocsolta benzinnel szomszédja tornácát, és egy égő cigarettacsikket dobott a benzintócsába. John háza pillanatok alatt lángba borult és az egész család bent égett. Esélyük sem volt a menekülésre...

Pedig ha Jack tudta volna, hogy John csak a fia szülinapjára vette a bicskát, mennyivel egyszerűbb lett volna, és ez az egész tragédia meg sem történt volna :)

Ahogy Byron Katie fogalmazna: "A védekezés a háború első lépése."

A fenti történetet nem elrettentési célzattal írtam, hanem azért, hogy kicsit lássunk rá a dolgokra. Ha fegyverrel és erővel akarunk békét teremteni, soha nem fog sikerülni, ugyanis a szándékot már megmérgezte az erőszak, és a hadakozás valami ellen. Békét csak úgy teremthetünk ha mi is békések vagyunk. Ahogy narancslevet is csak narancsból facsarhatsz, a béke is csak a békés létből származhat. Teréz anya mondása pont ide passzol: "Háború elleni tüntetése nem megyek, ne is hívjatok. Akkor megyek ha a békét ünnepeljük." - mekkora igazság. Ha magadba nézel Te is érezni fogod ennek valóságosságát.

És most lépjünk egy szinttel mélyebbre: Mi történik akkor ha nem akarunk lepuffantani senkit, nem akarunk mi harcba menni, minden viszonylag oké, mégis vannak bennünk olyan érzelmek, amelyektől legszívesebben megszabadulnánk, messze száműznénk őket. Elárulom, mostanában ebben az életszakaszomban vagyok. Próbálok fókuszálni a jóra, és arra amit akarok, de egyre nehezebben megy - és közben egyre több olyan impulzus ér, és olyan üzeneteket kapok, hogy hagyjam létezni a kellemetlen, szorongató érzéseket - annak ellenére, hogy ez ellent mond önfenntartásom minden józan ösztönének. Hagyjam őket, öleljem át őket, vizsgálgassam őket kíváncsian. Olyan mértékben adjam nekik teljes figyelmemet, ahogyan egy szülő adná a beteg gyermekének. Egyre több könyvben olvasom ezt, melyet egyre markánsabb sugallatok kísérnek: "Ne hadakozz, még a saját negatív részeid ellen sem, ne fojts el semmit, nincs mit szégyellned magadban. Ne menekülj önmagad elől, fogadd el magad a saját teljességedben! Mert hogyan fogadhatnál el a világban bármit is száz százalékosan, ha önmagadban ezt képtelen vagy megtenni."

No igen, tanít az élet engem is elég keményen, és ez így is van rendjén :)
Közben az is felmerült bennem, hogy mindaddig ameddig bennem disszonancia van, amíg letagadom bizonyos érzelmi területeimet, ameddig legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben, csak tűnjön már el - addig soha nem leszek képes átérezni a harmóniát és a lelki békét. Szándékosan nem azt írtam, hogy 'megteremteni' a harmóniát és a lelki békét, mert az kortalan és időtlenül létezik. Akkor borul fel a harmónia ha valamit nem fogadunk el úgy ahogy van, ha valamit tagadunk, esetleg hajtóvadászatot indítunk valami ellen, vagy mindenáron jót akarunk teremteni. Már ez a szó is vizsgálódásunk tárgya lehet: 'mindenáron' - tele van ellenállással, gyűlölettel, erőszakkal. És ha ezek után még hozzátesszük, hogy 'mindenáron' elérem a céljaimat, vagy... mindenáron jól akarom érezni magam... a szándék jó, de az erőszak, a félelem bekúszik. Legalábbis újabban ezt érzem.

Nos, sokunknak eszünkbe nem jutna lerohanni más országokat, vagy másoknak fájdalmat okozni, viszont önmagunkat folyamatosan csépeljük, és szadizzuk. Sokak mások felé nyíltak, szeretetteljesek, türelmesek, csak épp saját magukkal mostohák, elutasítóak és ridegek. Csak mert nem akarják megtapasztalni az általuk kellemetlennek titulált érzéseket. A világ legegyszerűbb dolga elfogadni azt ami bennünk zajlik, ugyanakkor a legnehezebb dolog is - ezt már megmondta nekem 2005-ben valaki, csak akkor még nem igazán értettem miről beszél. Próbálunk elmenekülni önmagunk elől, vagy mindenáron megváltoztatni önmagunkat, de egyik sem működőképes hosszútávon, mert a szándékot már megmérgezte a félelem és a 'nem-vagyok-elég-jó' érzése. Félelemből és ellenállásból fogjuk teremteni a 'jót', nem pedig elengedettségből és 'minden rendben' van érzelmi hozzáállással.

Az egyén szintjén kell kezdődnie mindennek. Ne a világot akard megmenteni, és megóvni, hanem saját magadat - és ez talán az egyik legnehezebb dolog az életben! És ha Te rendben vagy, akkor a kapcsolataid is rendben lesznek. Ha a kapcsolataid rendben lesznek, akkor az azt jelenti, hogy hatottál a környezetedre. Ha a környezeted is rendben van, ez az egész odáig fog gyűrűződni, hogy szép lassan a világ is rendben lesz, kitisztul. Gandhi így fogalmazott: "Légy Te a változás amit a világban látni akarsz."

Igen ám, de mi történik akkor ha az emberek mégsem képesek önmagukba nézni és megbarátkozni azzal amit ott látnak, legyen az bármily borzalom, kín vagy fájdalom. Mi történik akkor ha még mindig a külvilágban keresik a megváltást? Nos... akkor szerintem folytatódik az ami eddig. Háborúk, erőszak, elnyomás... és annak mi értelme van hosszútávon? ZÉRÓ, nem sok.
Áldozatok tömkelege mind fizikai, mind mentális, mind pedig érzelmi szinten. A háború; akár a külvilág, akár önmagunk ellen vezetjük mindig veszteségekkel, gyötrelemmel jár. Ráadásul teljesen értelmetlen, mert ha meg is nyersz egy háborút (szó szerint, vagy képletesen is akár), a leigázott területek maximum félelemből fognak behódolni... és ez máris beindítja a védekezési reakciókat, és elindít egy következő hullámot, amely elsöprőbb erejű lehet mint az első hullám. Nincs valódi kommunikáció a felek között, nincs megosztás, nincs közösség, csupán egymás védőbástyáinak erősítése. És mit ér egy védőbástya ágyú nélkül? Még néhány ilyen hullám, és volt nincs, amit mi a világnak, társadalomnak, egyénnek, vagy netán önmagunknak gondoltunk.

Persze minden szenvedés és gyötrelem legmélyén ott rejlik az, ami igazán számít...

- KM